Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1990-ben hiperinfláció kezdődött. Carlos Menem elnök bevezette a peso és dollár fix átváltási rátáját 1991-ben a hiperinfláció megállítására, messzemenően piacbarát politikát folytatott, lebontotta a protekcionista gátakat, visszavonta és az üzletet akadályozó előírásokat, privatizációba kezdett. Ezek a reformok jelentősen növelték a beruházásokat és stabil árakhoz vezettek az 1990-es évek hátralévő részében. A peso mesterségesen magas ára a dollárhoz képest oda vezetett, hogy a piacot elözönlötte a dollár.

Ennek eredményeként a külföldi adósság ismét rendkívül megnőtt, az állami vállalatokat és a közszolgálatokat privatizálták. A piac teljes megnyitása azon ipari termékek előtt, amiket helyben is termeltek, a helyi ipar teljes összeomlásához vezetett. A lakosság egy része megtakarításait dollárban tartotta, tengeren túl utazgatott, és importált luxustermékeket fogyasztott, a többiek számára pedig egyre nőtt a szegénység és munkanélküliség. Az IMF és a világ közgazdászai mások elé példaként állították az argentin piac liberalizációját. Végül az 1990-es évek végén a peso túlértékeltsége és a költségvetés nagy hiánya a gazdasági válságba való fokozatos belecsúszásra vezetett. 1998-ban súlyos gazdasági visszaesés kezdődött.

Menem és de la Rúa kormány nem törődött a hazai termékek vesenyképességével, a nagyarányú import tönkretette a hazai ipart és munkanélküliséget, krónikus költségvetési és kereskedelmi deficitet okozott, fertőző gazdasági válságokra vezetett. A munkanélküliség elérte a gazdaságilag aktív lakosság 25%-át, és 15% csak részmunkaidőben dolgozott. Az 1998-as ázsiai pénzügyi válság Argentinában arra vezetett, hogy recessziótól való féltében a tőke menekülni kezdett, ez 2001 novemberében újabb pénzügyi krízisben kulminált.Heves utcai zavargások törtek ki, a tömeg megütközött a rendőrséggel, jópáran meghaltak. A káosz elmélyülése és a véres zavargások nyomán végül lemondott de la Rúa elnök. A gazdasági válság körülményei között megingott a nép bizalma politikusaiban. Az utcai tiltakozás során a jelszó ez volt: Takarodjatok. Ebbe beleértettek minden politikust, különösen azokat, akik érintettek voltak a korrupcióról szóló gyakori hírekben. Szemérmetlenül visszaéltek a közjavakkal és a közpénzzel, anélkül, hogy a korrupt rendszerben bíróság elé kellett volna állniuk.

2001. szeptember 12-én nagyon hideg volt Buenos Airesben. A Július 9. téren, az Obeliszk körül mégis kétszer annyian, mintegy félmillióan gyülekeztek, mint két évvel azelőtt, amikor először vonultak ki az utcára egy pénzügyi csőd fenyegető árnyékában az evangéliumi hívek. A szokatlan hidegben, szakadatlan esőben a hívek nem protestáltak, hanem énekeltek. Nem széthúztak, hanem összefogtak, és legfőképpen imádkoztak. „Isten egy más Argentínát akar" hirdette fő jelszavuk - és ezért tenni is készek voltak.
Két hét alatt (!) több elnök követte egymást gyors egymásutánban, végül 2002. január 2-án a törvényhozás Eduardo Duhaltét nevezte ki Argentina ideiglenes elnökének. A peso 11 éve a dollárhoz fixen kötött árfolyamát feloldották, ami a peso nagyarányú leértékelésére és újabb inflációs csúcsra vezetett.

A diktatúrából a demokráciába tartó ország gazdaságpolitikáját a legutóbbi majd negyed évszázad alatt a neoliberalizmus uralta: a megrekedés, gazdasági recesszió - a mesterségesen gerjesztett rövid kifutású élénkítési időszakok kivételével - az államháztartás hiányának hatalmas felduzzadását eredményezte. Törékennyé vált versenyképessége a külföld előtt, míg a szegénység hatványosan emelkedett, mint a munkanélküliség és a társadalmi különbségek is. Növekedtek az egyes régiók közötti feszültségek, szétszakadt a szociális háló. 

A bűnözés és a közbiztonság hiánya csúcsokat döntött meg. Úgy tűnt, a demokratikus államiság és a közélet tisztasága is hagy kívánni valót maga után, és mindez a társadalmat egy önpusztító körbe taszítja." Ezeket a sorokat nem ma, és nem is a mi Magyarországunkról írták, hanem egy mexikói politikai elemző vetette papírra Argentínáról még 2001-ben.

Nestor Kirchnerről, 53 éves jövendőbeli elnökükről az argentin lakosság szinte semmit nem tudott. Kivéve azt a kétszázezer embert, akit eddig kormányzott Buenos Airestől több ezer kilométerre, a patagóniai Santa Cruz tartományban. Az ottaniak elégedettek lehetnek vele, mert immár 12 éve ő áll a kormány élén, igaz, a helyzete speciális: miközben az argentin tartományi kormányzatok sorra csődbe jutottak, Santa Cruz az egyetlen, amely költségvetési többlettel büszkélkedhet, főként gazdag olajtartalékainak köszönhetően.


A gazdasági bajokkal, államcsőddel, szegénységgel és munkanélküliséggel küzdő ország elnökének lenni valamivel nehezebb feladata lesz. A kormányzásban azonban számíthat az eddigi elnök, Eduardo Duhalde támogatására: Kirchner valójában az ő "találmánya". Amúgy az argentin politikusok tipikus életútját járta végig: szerény családból származik, ősei svájci és horvát bevándorlók voltak. Még a katonai diktatúra alatt lépett be az illegális peronista pártba (ahol egyébként Carlos Menem is párttársa), rövid időre bebörtönözték, majd a távoli Santa Cruzba száműzte magát.


Első dolga volt, hogy 15 százalékkal csökkentette a fizetéseket. Egy a Reutersnak nyilatkozó helyi rendőr szerint az első ránézésre szürke hivatalnok Machiavellivel a párnája alatt alszik. Lehet benne valami: a konzervatív gazdaságpolitikát rendre baloldali retorikával fűszerezi, példaképei a spanyol Felipe González és a baloldali Lula da Silva brazil elnök. Kirchner az ország újjáépítését és a szegénység leküzdését ígéri, de mágikus receptje neki sincs. Sokak szerint legnagyobb vonzereje tűzről pattant, "Patagónia párducának" nevezett felesége, aki Menem feleségével ellentétben nem szépségkirálynő, viszont saját jogán szenátor. Ha más nem, ő lehet az új Evita.

Cristina Kirchner
Kedveli a luxusruhákat, fitneszmegszállott, mindig csak egyféle ásványvizet hajlandó inni, kissé arrogáns, megnyerte a feleségek párbaját, és eddig First Lady volt: ő Argentína új elnöke, Cristina Fernández de Kirchner. Hasonlóan Evita Perónhoz, Imelda Marcoshoz vagy Hillary Clintonhoz, eddig ő is határozott és politikailag befolyásos elnökfeleség volt. Kirchner azonban most saját jogon is a Casa Rosada, az argentin elnöki palota lakója lehet.

A férje, Néstor Kirchner eddigi elnök állítólag örül, hogy felesége kihúzta alóla az elnöki széket. Mivel megszerezte a szavazatok 45 százalékát - ez a második helyen végzett riválisára adott voksok duplája - második fordulót sem kell tartani. Kampányának középpontjában a gyors, de a 2001-es pénzügyi válság óta még törékeny gazdasági növekedés, és bűnözés állt.


Kirchnerék alatt
Piaci alapú, mozgó átváltási árfolyamok mellett az ország újraiparosításba kezdett, importkorlátozással, exportszubvenciókkal, összehangolt kereskedelmi és pénzügyi lépésekkel. 2002 végén a gazdaság kezdett talpraállni, főleg a napraforgó és más gabonamagvak kedvező piacának köszönhetően. 2003-ban Néstor Kirchner lett a megválasztott elnök. Kirchner elnöksége alatt Argentina adósságcserét hajtott végre, amelynek eredményeként 66%-kal csökkent a törlesztőrészlete, újratárgyalta szerződéseit a Nemzetközi Valutaalappal és másokkal, valamint ismét államosított néhány korábban privatizált céget. Pillanatnyilag Argentina a gyors gazdasági növekedés és politikai stabilitás időszakát éli.

Hozzávetőleg hét év történéseit, meséltem el Argentínáról, ahol most sincs minden rendben, de vélhetőleg látják már a biztató jövőt. Hívjuk ide Kirchneréket? Vagy mi legyen? Valamit tennünk kell. El lehet zavarni a baloldalt, a jobboldalt, a teljes politikai elitet, ez önmagában nem old meg semmit. Lám-lám, szerintem Argentína 2001-től nagyobb sz@rban volt, mint mi, és mára nemcsak kilábaltak, hanem a déli földrész többi országához hasonlóan ők is szárnyalnak. Mert van bizony brazil, perui, és venezuelai csoda is.

Az alapvető segítség az élelmiszer-alapanyagok drágulása, egyik-másiknak az energiahordozók ára is besegít. Van még valami: ami nálunk lassan-lassan ötven éve tabu. Az IMF és baráti köre, Akiket itt nem lehet támadni, bírálni, minden igényüknek meg kell felelni. Nincs hazai piac-védelem, nincs fizetési könnyítés, nem lehet semmit újra gondolni, felvont szemöldökkel oktatnak ki, hogy mihez vezetne az adósságaink újratárgyalása. Jól van, akkor hemperegjünk tovább az egyszer-egyszer fent, aztán sokszor lent mocsárban, halmozzunk még magunkra annyi iszapot, amiből unokáink sem fognak kilábalni.

Ne engedjük a hazai kisvállalkozások megerősödését, az árakat igazítsuk a világpiachoz, a béreket megközelítően sem. Vegetáljatok, kínlódjatok, legyen bűntudatotok, szégyelljétek, hogy magyarok, leszakadók, páriák vagytok, az újonnan csatlakozók sereghajtói. Jó a letargikus állapot, mert könnyen mérhető még ránk annyi csapás, amennyit eddig én sem tudtam elképzelni.

Ezek a sorok - félreértés ne legyen, nem csak a jelenlegi kormány ellen íródtak, én 1974-re datálom a kezdeteket, amikor „nem engedtük be az olajárat", ekkor kerültünk a világ pénzügyi hatalmainak szorító ölelésébe, csak akkor fog minket elereszteni, ha már kifogyott a szusz belőlünk. Nemzeti összefogást, kreativitást, új kuruc korszakot követelek. Ellenállást az EU irányában, az IMF irányában, nem szolgai konvergencia leckét, éltanuló módján. Hazai vásárlóerőt, saját vállalkozásaink kiemelt támogatását, erős szakszervezeteket, munkásokat védő törvényeket, a multik jogainak korlátozását, a hazai piac erős védelmét, és a külföldre termelők kiemelt támogatását követelem.

Elég volt. Nincs még egyszer 53 évem. Ez azonban nem is érdekes már, hogy velem mi lesz. A nagy kérdés, hogy mi lesz velünk és gyermekeinkkel, unokáinkkal?
Populista program lenne? Igen! Nem felel meg az alapvető, ma divatos közgazdasági tanoknak? Nem. Nem is akar. A nagy mesterek tanításai nem vezetnek sehova, csak egy argentin típusú válsághoz, és éhséglázadáshoz. Félreértés ne legyen: ha továbbra is feketén dolgozik az ország egy része, segélyen vegetál a másik tizede, ha nem adunk és nem kérünk számlát, ha engedjük működni a féllegális Magyarországot, akkor nincs csoda, nincs kilábalás: jöhetnek akár Kirchnerék is, nem lesz megoldás.